1. Fejezet

 

 

A végzet kezdete

 

 

10 évesen bulimiás lettem, hála az új iskolámnak és az osztálytársaimnak. Ez egy évig

tartott. Mindenféle gyógyszert adtak, de nem nagyon szedtem őket. Ha az ember nem boldog az életében, bántják, és minden ellene van, ez módosult tudattal is így lesz, csak nem fogja annyira érdekelni. Néhány tablettától sem fogok semmit találni az életben, ami boldoggá tesz, maximum a gyógyszereket. Annak meg semmi értelme. Pszichológushoz is elküldtek. Elmentem, de nem igazán tetszett, így nem mentem többé. Egy idősebb, kövér göndör hajú nő volt a pszichológus. Ezek mindig egyformák. Felidegesített és hülyének nézett. Fel tudott idegesíteni, hogy nem értették, amit mondok. Mintha más nyelven beszélnék, mint ők. Ezt nem csak az orvosokra értem. A családomra is, a velem egykorúakra is, és mindenkire, aki létezett a földön. Gyűlöltem már majdnem mindenkit magam körül. Nem mentem iskolába, nem érdekelt semmi.  Otthon rengeteg veszekedés volt, aztán verekedés, nekem meg egy enyhébb idegösszeroppanásom volt, amit otthon hevertem ki. Szó szerint. A földön fekve a szekrény és az ágy közötti 30cm széles területen, hason fekve, a fejem bal oldalára fordulva, a bal kezem az arcom előtt, a jobb pedig a testem mellett kinyújtva. Ez azért ilyen érdekes, mert utána hosszú éveken át csak ebben a pózban tudtam elaludni, és még a mai napig is szoktam így. Azelőtt sosem tudtam hason fekve.

 12 évesen visszamentem a régi iskolámba (amibe 9 éves koromig jártam), a régi osztályomba, a régi arcok közé. Nem mondom, hogy azonnal jóban lettem mindenkivel. Féltem. Úgy éreztem, biztos én vagyok a szemükben az áruló, aki otthagyta őket, és most visszatért mintha mi sem történt volna. De már nem az voltam, aki elment onnan. A hajam hosszabb lett, a stílusom egyedibb, és kialakulóban volt valami, amit ma a személyiségemnek neveznek. A jó fejekkel megtaláltam a közös hangot. A rosszakkal is, csak nem annyira érdekelt. Szépen lassan a haveri társaságom is kialakult, és úgy-ahogy, a családi őrületet leszámítva jól éreztem magam. Túl jól. Elmentem bulizni az idősebb iskolatársaimmal, nem lógtam ki közülük, és ha mégis, az maximum a stílusom miatt volt. Annyira berúgtam, hogy egy kórházban kellett végeznem, de attól, hogy még a mentőben telehánytam kilenc ágytálat, teljesen jó kedvem volt. Távol a valóságtól. Minden, ami velem történt, jelentéktelennek tűnt, nem éreztem fájdalmat. Mintha repültem volna, és eszem ágában nem volt leszállni. Emlékszem, egy hordágyon toltak be a kórterembe, és egy kis fiatal nővérke, aki mellesleg úgy nézett ki, mint egy pornósztár, levetkőztetett. Én pedig csak mosolyogtam rá, és ő is rám. De aztán jött valami dagadt, ötvenes, göndör hajú nő. Rá is rámosolyogtam, de ő csak komoran nézett rám. Másnap, mikor magamhoz tértem ugyanaz a nő jött vissza. Kérdezte, hogy miért lógok fiúkkal, én pedig szépen kifejtettem, hogy azért, mert velük jobban érzem magam, beszélgethetek arról, ami engem érdekel, mert a körmök, a frizurák, a locsi-fecsi, az nem az én stílusom. Az az undorító nőszemély meg mintha meg sem hallotta volna, azt mondta: „Mert velük lehet kefélni!!” Hevesen tiltakoztam, de nem is figyelt rám, aztán idegességemben közöltem vele, hogy ha arra lenne szükségem, az a lányokkal is menne. Erre még jobban idiótának nézett. Csitrinek nevezett és ott hagyott. Kivettem az infúziócsövet a kezemből, elkezdtem öltözni, és akkor Frank és Agatha értem jöttek. Akkor életemben először éreztem úgy, hogy nem érdekel, mit mondanak. Agatha azt mondta, ő szégyelli magát, meg a szokásos önsajnáló szövegeit. Mikor már nem volt mondanivalója, megkérdeztem, végzett –e. És elkezdtem neki beszámolni a buliról, és arról, hogy hogyan sikerült ennyire berúgnom. Mindezt a legvidámabb hangulatban.
 Később megint volt egy idegösszeroppanásom, amit már akaratom ellenére a kórházban kellett kipihenem. Gyűlölöm a kórházakat, de ezt sajnos nem bírtam ésszerűen elmagyarázni senkinek, csak annyit bírtam mondani, hogy fáj. De jobban lettem, bár kétségek között voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a kórházban volt –e jobb, vagy otthon.

Azon a nyáron összejöttem egy iskolatársammal. Constantine Horan-nal, ő volt az első komolyabb partnerem, és ő volt az első, akivel szorosabb kapcsolatba kerültem, bár nem a szó teljesen szoros értelmében. Akkoriban Tankcsapdát hallgattam a legtöbbet, Alvin és a Mókusokat, The Beatles-t, Depeche Mode-ot, meg amik a rádióból szóltak, és tetszettek.J
Constantine-nal összevesztünk, mert a szülei utáltak engem, nem díjazták, hogy együtt voltunk, és én úgy döntöttem, miután az érveim hosszas sorozata sem volt elég a kedves szülőknek, ráadásul Constantine pont nem volt az a lázadó típus, semmi izgalom nem volt már a kapcsolatunkban, csak a nézeteltérések. Tudom, furcsán hangzik, hogy 13 éves és hogy kapcsolat egy mondatban, de ez van. Egyébként mindenhol 16-nak néztek, én is annyinak éreztem magam, az Ossian fogalmazta ezt meg nagyon szépen: „Túl gyorsan és túl korán talált rá az élet”.  Megismerkedtem egy hasonló zenei ízlésű és életstílusú sráccal. Ő volt Atle Baczelay, az első konkrét szerelmi és szexuális élményem. Egy tőlem kb. 50 km-re lévő városban élt. Bay-ben. Én pedig Drouge City-ben. Nem tudtam vele lenni olyan sűrűn. Ami azt illeti, túl keveset, nem bírtam a távolságot. Ilyen vagyok, ez van. Ja, igen és akkor füveztem, először ha jól emlékszem. A cigire is ekkortájt szoktam rá, inni meg már előtte is tudtam. Rengeteget énekeltem, mint kiskorom óta mindig, Atle-el lehetett is, mert ő is imádta a Tankcsapdát, éjjel-nappal csak azt hallgattunk, mikor együtt voltunk (bár külön is). Szóval messze volt. Én pedig nem bírtam. Szakítottunk. De sokáig bántam. Megismerkedtem evvel-avval, mindenkiben őt kerestem, mindenki tetszett, akinek hosszú volt a haja, és pár év múlva is akadt hosszú hajú emberke az életemben, akit akarva-akaratlan is Atle-nek szólítottam egy-egy züllött pillanatban. Egy iskolatársnőmmel idő közben jóban lettem, Ramona Fiddlerrel, akivel beszélgettünk róla sokat. Ő volt az a lány, aki bemutatott akkoriban egy Oldmansmine-i fiúnak, aki kb. 15km-re lakott Bay-től. Kicsi a világ..
A fiú fiatalabb volt nálam egy évvel, Ramona-nál idősebb, a neve Stephen Glassy. Jóban lettünk. Sokszor elmentem Oldmansmine-ba zülleni, koncertekre jártam és egyre kevésbé érdekelt minden.

Az évek során egyre több ember kedvelt meg azok közül, akik azelőtt nem igazán bírtak engem, de az ellenkezője is történt. Nem szerettek a mintadiákok, nem szerettek a szülők, a tanárok, közülük csak néhány, akiben volt valami féle művész hajlam vagy mi, de ez is mindegy, mert én sem szerettem őket. A rendőrök sem szerettek ekkor már és én sem kívántam őket még a hátam közepére sem. Itt van egy elég hosszú kiesett rész, mert események azok voltak, de nem bírom őket elmondani, mert zavarosak, és se vége-se hossza egyiknek sem.
Aztán megismerkedtem egy Eddie Freeman és egy Leslie Wolf Shoeser nevű fickóval…

 

2. Fejezet

 

Eddie-szindróma

 

Kathy az egyik osztálytársnőjével, Bettyvel üldögélt egy parkban dobozos sört iszogatva. Betty hirtelen felugrott a padról, mert meglátta két ismerősét. Kathy nem ismerte őket, de odament ő is. Akkor látta meg, hogy az egyiküknek hosszú a haja. Felcsillant a szeme, ugyanis hajfetisizmusa lett Atle, az exe után. A másik fiú nem tetszett Kathynek elsőre, de a személyisége szimpatikus lett neki.
Bemutatkoztak egymásnak.

Eddie Iron Maidenes pólót, és Rhapsody-s nadrágot viselt, Leslie pedig farmert és egy vajszínű atlétát.
A srácok magukkal hívták őket sörözni egy másik parkba, Kathy pedig szívesen csatlakozott, mivel Eddie egyre inkább tetszett neki. Megittak néhány dobozzal, majd hazamentek, mindenki a maga útjára, hogy estére mehessenek megünnepelni Kathy születésnapját. Aztán találkoztak. Véletlenül. Ugyanabba a kocsmába mentek. Mikor a lány meglátta Eddie-t, mindenféle körültekintés és gondolkozás nélkül odaszaladt hozzá és megölelte. Buliztak, és még aznap éjjel összejöttek. Felmentek egy közeli dombra. Ekkor már csak ketten voltak. Nézték a város fényeit, a csillagokat, egymást, és végig beszélgették az éjjelt. Hajnalban elmentek Eddie lakásába. A szüleivel élt és két testvérével. Kathy az ablakon mászott be, mivel a bejárat és Eddie szobája között ott volt a nagyszoba, ahol a szülei aludtak. Izgalmasnak tartotta a helyzetet, nevetgéltek még, megpróbáltak a lehető legkevesebb levegővétellel beszélni, aztán elaludtak.  Délelőtt mikor felébredtek, az ablakon át távozott, és megbeszélték, hogy még aznap újra találkoznak. Később kiderült, hogy Eddie és Leslie 18évelegjobb barátok. Eddie és Kathy egy igazi, boldog pár lettek. Rengeteg időt töltöttek együtt. Kathy közben megismert új embereket a srácok által, köztük Joseph Rousso-t, Sult Pearlish-t, a feleségét Edna Frill Pearlish-t, a lakótársukat, Sheimie Black-et, és három (később négy) kisgyermeküket, Doddee Shoeser-t, ő volt Leslie húga, a férjét Hyacint Cruciferous-t és a kisfiukat Hyacint Jr.-t, és Leslie bátyját is: John Shoeser-t, valamint Anita és Julian Slovec-et, a rocker testvérpárt. Anita a legjobb, és az egyetlen barátnője lett.

Leslie-vel és csapatával sokat lógtak együtt, züllöttek és csúsztak lefelé az élet lejtőjén.

 

2004. Május 6

 

„Áprilisban megismertem Eddie-t. Kiderült, hogy eléggé hasonló a világnézetünk, hogy tökéletesen egymáshoz illünk. Nagyon jó vele, szoktunk együtt énekelni, és ez már hiányzott az életemből. Annyira darkos…”

 

Később Kathy jobban megismerte Eddie-t. Ugyanúgy szerette, ugyanúgy megvoltak azok a tulajdonságai, amiket megszeretett benne, de rájött, hogy Eddie kényszeres hazudozó. Az is kiderült, hogy mindig ilyen volt, és hogy mindenkivel. És ki más tudta volna ezt jobban, mint a gyerekkori legjobb barátja? Megvolt a közös témájuk Leslie-vel. De egy dolgot Eddie örökre az agyába égetett. Egy idézetet: "Ne bolygasd a múltat, mert megismétli önmagát".

 

 

2004. Július 10.

 

„Elegem van Eddie-ből. Szeretem őt meg minden, de sok, amit csinál. Nem vagyok féltékeny, nem vagyok birtokló sem, sőt ellenzem az ilyesmit. Rossz, hogy egyszerűen nem tudok változtatni a szokásán. Ezen a.. ezen az Eddie-szindrómán. Megértjük egymást, közös az életünk, a szenvedélyünk, a hitünk, a céljaink, az álmaink, ő meg csak hazudik és ígér, de miért? Annyira fáj. Néha elvesztem a reményt. Az iskolában ma is elszakadt bennem valami. Órán ültem és úgy éreztem magam, mintha ’járkálna körülöttem’ a halál, arra várva, hogy kimondjam a ’jelszót’. Egy jelentéktelen szarnak éreztem magam. Gyakorlatilag most sincs ez másképpen, csak már nyugodtabb vagyok. Reménykedem mindenen egyes nap a változásban, várok, hogy történjen valami, de csak tapasztalatokat szerzek, semmi mást nem érek el. Ha a szenvedés egy tantárgy lenne, már szín ötös lennék belőle. Negatív tapasztalat, reményelvesztés, fájdalom-elmélet, fájdalom-gyakorlat, csalódás,- jeles! Eddie megígérte, hogy 4-re átjön hozzám. Úgy sem jön… tudom én, de nem fogom fel, mert mindig reménykedem. Az álmaimban élek. Ugyanannyira nem vagyok ép, mint ő, csak én másképp. És én nem haragszom rá... igazából én nem tudnék nélküle élni. Szerelmes vagyok belé. Ő fél tőlem, én szeretem kínozni őt… teljesen szadista vagyok amúgy. És tök sokszor eljátszom a halálának gondolatával, de persze azt sosem akarnám, hogy igazából meghaljon, mert nem akarom elveszíteni őt. Azt hiszem ez nincs rendben. Mármint így ez az egész… De nem érdekel. Én most nem vagyok ideges, majd jön, ha akar. Uh, annyira idegtépő... á, leszarom.

Jó a kedvem. Amúgy hiányzik az Eddie…”

 

 

 

Gyűlöllek Kedvesem

 

 

„Ölellek, csókollak csendesen
Életem értelme lett a szó,

Hogy gyűlöllek téged, Kedvesem

 

Életem álmomba temetem,

S nincs nekem már csak az érzelem

Hogy gyűlöllek téged, Kedvesem

 

A világ fáj, és ég minden sebem

Nincs az érzésben értelem,

Hogy gyűlöllek téged, Kedvesem

 

Ha mindennek vége, s nem leszel nekem

Örökre lehunyom majd a szemem,

Mert gyűlöllek téged, Kedvesem

 

S majd ha síromnál állsz és sírsz keservesen

Fejfámhoz hajolsz és suttogod halkan:

Gyűlöllek ezért, Kedvesem”

 

Kathy úgy érezte, hogy minden ellene van. El akarta érni az életcéljait, és mindene ekörül forgott. Valami nagyot akart alkotni. És nem utolsó sorban tartozni akart valahová. Megismerkedett egy Johnny nevű fiúval, és még néhány társával, akivel találkozott egy ideig, tanított nekik dolgokat, de aztán mindenki külön útra tévedt, mert az élet így hozta. Egyedül érezte magát. Társaságfüggő lett, bár nem volt igazán része benne. Szerette a csoportokat, a zenész bandákat és mindent, ami közösség volt, és akikkel volt benne közös. Eléggé elvont lett ebben az időben. Szenvedélye volt például a vér. Volt, hogy sebeket ejtett magán, csak hogy nyalhassa a saját vérét, de Eddie-ét is, és ez szokása sokáig megmaradt. Minden érzését mindig leírta vagy lerajzolta. Könyvek, füzetek hátuljába, papír fecnikre, de ha nem volt nála ilyesmi, akkor a saját karjaiba véste. Kétkezessége révén mindkettőbe könnyűszerrel tudott „alkotni”. Elkeseredettségében „Help me!” „Anybody save me” „I Hate me!” és ehhez hasonló „feliratokat” vésett magába, egyéb hangulatban jelképeket „rajzolt”, vagy felírta, hogy „Szép az Élet” de volt rajta Eddie, Layla (egy lány, akibe egy ideig szerelmes volt), de a rock iránti szeretetét is kifejezte a „művészetében”, kevésbé kreatív perceiben pedig csak vonalakat húzott. 

Rengetegszer összeveszett a szerelmes pár, de mindketten úgy érezték, egymáshoz tartoznak.

Kathy egyre több időt töltött Leslie-vel. Meg tanult motorozni, egyúttal ittasan vezetni, ugyanis Leslie alkoholista volt. Később Kathy is, bár ezt így akkor nem igazán vette észre. Még több összetűzésbe keveredett anyjával, Agathával és apjával, Frank-kel. Frank nem szerette Leslie-t, ellenezte, hogy Kathy vele barátkozik, de hát nem tehetett semmit, hiszen Kathy mindent tapasztalatból akart megtudni és nem mások előítéleteiből. Bár ez jogos előítélet volt, és örök rejtély, hogy Frank hogyan érzett rá ennyire, de ez csak jó sok évvel később derült ki. Nem is érdekelte különösebben, hogy Kathy mit csinál, még ha lehetett volna sem tiltottak volna meg neki semmit, de erőteljesen kihasználták az előnyt, hogy „az a lakás márpedig az övék, és nem Kathyé.” De ő az utcán is és a kocsmában is jól érezte magát. Viszont egyre feszültebbé és feszültebbé vált, legtöbbször Agatha-ék miatt, de volt, hogy Eddie miatt, és aztán Leslie miatt is. Egy züllött napon például annyira kiborult, hogy mikor összeveszett Eddie-vel, Leslie, aki jóval erősebb volt nála, nem bírta lefogni, így Eddie orrát eltörte, és térden rúgta a kedvenc bakancsával. Persze ezután is kibékültek, és ez egész évben így ment. Nyár végén Eddie bekerült egy elmegyógyintézetbe. Kathy minden nap látogatta, és várta, hogy kijöjjön. Pedig akkoriban Kathynek nagyobb szüksége lett volna rá, de ő és a bezártság az két külön fogalom. 2005 elejére viszont már minden menthetetlen volt.

 

2005. január 2.

 

„Nincs Eddie. Vége van. Annyira hiányzik nekem. Tudom, hogy jobb lesz ez így, de nagyon szeretnék vele lenni. De nem lehet. Kezdek megőrülni. Lassan jobban, mint ő. Szeretem még mindig őt. Nem akarok nélküle lenni. De muszáj. De kell. Elegem van… Eltűzök… Hay.”

 

 

Hosszú ideig semmi mással nem foglalkozott, csak a zülléssel. A legtöbb időt otthon töltötte egyedül a szobájában bezárkózva, zenét hallgatva, énekelve, és egyéb szenvedélyeit művelve.

 

 

Szenvedély

 

 

„Bűnös volnék, mert élvezem

A fájdalmat, a kínt

Mely néha leköt s néha

Az egekbe repít?

 

Bűnös vagyok, és élvezem

Hidd el, én tudom magamról.

Szeretem az álmaim, de

Az élet is maga nekem szól!

 

Azt hiszed, hogy menekülök,

Hogy a ködben csak elmerülök,

És várom a véget?

Hát te nem érted?!

 

Bűnös vagyok és élvezem,

Mert neked ez gyötrelem

És nekem Szép az Élet és

Az ártatlanság csak félelem!

 

Gyűlölhetlek én is, mert

Nincsen szenvedélyed,

Csak a világra ontod fáradt,

Mártír, szenvedő léted?

 

Nekem itt az Élet,

Gyönyörű, nyitott, egy álom.

Értsd meg hát, bár nem kell, hidd:

Van helyem e világon.”

 

 

„Zenélek, Énekelek, Nevetek, Felpörgök, és ez nagyon Penge, és van úgy, hogy

 Lenyugszom, de az Élet Szívás, úgyhogy Tűzök”

 

3. Fejezet

 

Fájdalomcsillapító

 

 

Kathy találkozott néha Leslie-vel. Egyre sűrűbben. Egyre többet veszekedett Agathaékkal és egyre nehezebben viselte el. Türelmetlen volt, és nyugtalan. Minden napja úgy telt, hogy vagy sírt, vagy őrjöngött, vagy a kettő együtt, ami elég ijesztő tudott lenni, mind az ő, mind a mások számára. Aki valaha sírt ordítva, vagy látott már ilyet, tudja hogyan is néz ez ki. Már sokadjára akart meghalni, de minden alkalommal valami hasonló dolog történt. Mikor a vonat alá akart ugrani, nem jött a vonat hosszú órákig. Mikor fel akarta akasztani magát, egyszer a lámpára, akkor a lámpa leszakadt. És még csak a fejére sem esett, hanem a háta mögé. Az áram sem rázta meg, csak egy hangos pattanást lehetett hallani a plafonban. Mikor a függönykarnisra kötött egy kötelet és kirúgta maga alól a széket, amin állt, a karnist tartó egyik szeg kilazult, és az a vége lejjebb ereszkedett. Pont annyira,hogy Kathy lába az eldőlt szék oldalára támaszkodjon… és ez mindig, minden alkalommal megismétlődött, csak mindig egy kicsit másképp. Ekkor már elkezdte a középiskolát. A Deyche Monarch nevű iskolába kezdett járni, ami a könnyű drogok kifogyhatatlan forrása volt. Jó sok övéhez hasonló stílusú emberrel találkozott, de rengetegszer rosszul érezte magát a többiek miatt. Néhány emberrel komoly összetűzésbe keveredett, párszor bevitték az igazgatóiba verekedés miatt, és fegyelmi tárgyalása is volt, ki akarták rúgni, mondván „kést nem szabad az iskola területére bevinni, pláne nem másokat fenyegetni vele”.

 

 

2006. december 16.

 

„Hihetetlen hogy engem basztatnak. Nem én kezdtem el az egészet. A suliban az igazgató is és az összes tanár engem okol a kibaszott cigány miatt, aki nekem jött. Rohadt sok szemtanú és mindegyik kussol. Elegem van ebből a rohadás helyből már most. Meg az egész tele van keresztény gyökerekkel. Még az ének tanár is full keresztény, és persze ezt nem tartja meg magának. Énekelnie kéne, nem prédikálni…

Elmer is egy farok. Ő az egyik osztálytársam. Folyton az istenes faszságait kell hallgatnom. Meg Ron is ott van még. Kisfiú, fiatalabb, alacsonyabb, vékonyabb még nálam is, 40 kg-s a gyerek és engem kell basztatnia neki is. Most komolyan… mit csináljak vele? Ráfújni nem merek, nem hogy megütni… Kéne valamit kezdeni az életemmel, mert nem vagyok közéjük való. Kis szarosok egytől egyig. Az angoltanárom hippi. Vele nagyon el szoktam lenni. Kb. 27-28 éves, ha lehet és jó arc. De a kölykök idióták és bakker… kicsik. Meg fogok őrülni, ha így folytatom. Még jó, hogy ott vannak azok a végzősök, akikkel lehet üzletelni. Józanul egy percet sem bírnék ki ezen a lepusztult helyen.”

 

 

Eközben ismét meg akart halni. Bevett egy nagy maréknyi különböző tablettát. Nyugtatót, fájdalomcsillapítót, mindegyikből jó sokat, írt egy levelet:

Búcsúlevél!

Lenne mit mondanom, annak, aki szeret, és annak, akit én szeretek. A lista a következő:

-

-

-

-

Á, nem jut eszembe ilyesmi. Oké… hát: Szia Eddie, az emlékeimben maradsz mindig.

Csá mindenkinek!!

 

Lefeküdt az ágyába és elaludt. Forgott vele a világ és hányingere volt, de megmozdulni nem tudott. Aztán lehunyta a szemét.

Aztán másnap lett. Számára is. Felkelt és zombiként mászkált a lakásban. Le volt lassulva és nem fájt semmije.

 

„Durva volt. Azt hittem, már meghaltam. Nem volt otthon senki, aki elmondhatta volna, hogy lát engem, nem vagyok halott. Nem voltam éhes csak nagyon szomjas. Vizet ittam a csapból, de mikor végeztem, olyan volt, mintha nem is ittam volna. Azt hittem, ilyen a vég. Hogy itt fogok bolyongani és senki nem fog látni. Már elképzeltem, hogy azért nem látom a testem az ágyamban, mert már rég elvitték a hullámat, és azért nincs itthon senki, mert a temetésemet intézik. Órák teltek el így. Amikor kiderült, hogy látnak engem, és csak vásárolni mentek, és, hogy élek, egyszerre éreztem hatalmas csalódást, de valami megkönnyebbülést is, hogy nem ilyen a halál.”

 

Egyik szombati napon, amikor Kathy otthon ült épp a Szokásos teendőit végezve, csörgött a telefonja. Leslie hívta. Inni. Igent mondott neki, örült, hogy egy kicsit kimozdulhat otthonról. Bekötözte a karját és ment is. Inni kezdtek, és abba sem hagyták. Nevettek, ittak, és ittak és ittak… már éjfél elmúlt és még mindig ittak. Rengeteg pénzt dobáltak a zenegépbe és tomboltak kifulladásig. Valahogy úgy alakult, hogy összekeveredtek. Kathy megcsókolta Leslie-t és úgy gondolta, ez így jó lesz. Pár lettek.

 

2007. január 3.

 

„Összejöttem Leslie-vel. Azt hiszem, szeretem. Legalább is jól érzem magam vele. De még mindig gondolok Eddie-re. Sokat. De most már annyira nem is hiányzik. Jobb így. Én megmondtam, hogy jobb lesz ez így. Jó lesz, hogy holnap egész éjszaka nem lesz itthon Agatha és Frank. Feljövünk majd Leslie-vel. És jó lesz nekem…”

 

Aznap éjjel, mikor Kathy szülei nem voltak otthon, felmentek Leslie-vel, és megittak 20-25 doboz sört. Minden úgy történt, ahogy Kathy elképzelte, csak aztán valahogy külön szobában aludtak el, Agathaék pedig hajnalban haza állítottak. Idegesek voltak. Eddig is utálták Kathy-t a dolgaival együtt, most meg már még jobban. Mindennek ellenére Kathy tökéletesen elvolt a kis világában és nem törődött semmivel Leslie-n és a szenvedélyein kívül. Frank nem volt túl agresszív ember, de ha elborult nála valami, neki tudott menni Kathy-nek. 13 éves koráig, az idegösszeroppanása környékéig még tudták csinálni, de mikor Kathy olyan társaságokba került, ahol az agresszió és az önvédelem nagy szerepet játszott az életében, akkor már nem tudtak vele mit csinálni. Agatha kisujját egyszer majdnem eltörte, mikor az meg akarta ütni, ő pedig elkapta a kezét és hátrahajtotta az ujját. Frank karját pedig egy alkalommal majdnem összezúzta puszta kézzel, a szorításától véraláfutások keletkeztek és egyéb fájdalommal járt még vagy egy hétig. Sosem volt erős, de idegesen mintha tízen-akárhány éves lány helyett húszon- valahány éves férfi lett volna. A fájdalmat pedig eufóriaként élte meg. De amilyen erős volt fizikailag idegesen, annyira gyenge és összetört lelkileg. Ordítva sírt, ha elpattant nála az a bizonyos húr, kínszenvedésként, „más világként” élte meg a lelki traumákat, minden veszekedésnél, minden lelki terrornál, minden bántásnál egyre jobban széthullott. Minden egyes ilyen alkalom után elszántan, amolyan filmbe illően felspannolta magát, hogy ő bosszút áll. De minden szörnyű napot egy új követett, és szépen lassan már csak gyűlöltet tudott érezni, és azt hogy már fizikailag sem tudna annyira könyörületes lenni, mint azelőtt. Nem tette, hiszen mikor hasonlókat kísérelt meg megtenni, feljelentették. Tele volt már a „gyermekjóléti szolgálat” és minden főbb pszichológus és pszichiáter íróasztala a „vallomásaival”. Jó párszor meg akarta ölni magát. Bár ez már 5-6 éves korában is megtörtént. Volt egy sálja. Egy foltos zöld. Úgy nevezte: „spenót színű”. Szerette azt a sálat, az volt a kedvence, még tizenöt év elteltével is összeszorult torokkal gondolt rá. Úgy gondolt rá, mint a gyerekkora elmúlására, arra hogy a kis spenót színű sállal próbálta felkötni magát a radiátorcsőre. Megmaradt benne öröke az öngyilkossági hajlam. Tudta jól. Minden kísérlet „kudarcba fulladt”. „Csodák” történtek, amiből mindig azt a választ adta: „Tudom-tudom, élnem kell még… dolgom van még…” De a végére mindig úgy érezte, inkább a halál, mint ez a véget nem érő kín, amit otthon kell átélnie minden egyes napon.

 

Óda Agathához

 

 

Oh, te ki életet adtál,
Oh, én élted venném tőled,
Oh, te, ki tanítottál,
Sírodra már virágod raknám

Oh, te szánalmas ember
Elmondom: Tőlem félned nem kell,
Oh, életed ne dobd el még
De ne menekülj, ha eljőa vég

Oh, álmom látom, hogy folyik a véred,
Oh, arra vágyom: jöjjenek már érted.
Oh, te ki megkínoztál
Sírodra virágom sosem raknám

 

 

2007. április 5.

 

„Elegem van! Vége van. Nem akarok itt élni tovább. Nem bírom Ezt a nőt elviselni. Frank is egy idióta papucs, ül és kussol és várja a sült galambot. Verekedni velem azt bezzeg tud. Végeztem velük örökre. Összeköltözöm Leslie-vel. Van saját életem, és rohadtul meg tudom oldani egyedül. Kevesebbet leszek az utcán, mint amúgy. Holnap elmegyek és nem is jövök többé vissza.”

 

És másnap Leslie-hez költözött, aki az anyjával és a testvérével, John-nal élt egy háznak csak jó szívvel nevezhető viskóban. Züllöttek, alig voltak otthon. Kathy közben megtalálta, amit keresett. A társaságát. Bár nem pont olyat, amit álmaiban remélt, de drog volt, balhé volt, alkohol is, neki pedig más nem kellett. Nagy ívben sajnálta le a veszélyt, úgy volt vele, hogy úgysem akar élni, ezért úgysem fog meghalni. A „bandájáért” sok mindenre képes lett volna, és magáért is, ami nála nagy szó volt. De mivel társaság volt, meg volt a „közösség”, kapott némi irányító szerepet is, volt, amikor visszatért az önbizalma, és mivel ez neki ritkaság volt, kétszer annyira tudott neki örülni, és kétszer annyira tudott lelkesedni, mint amennyire elvárható lett volna. Egyre szerelmesebb lett Leslie-be, elmentek nyaralni is. A nyaralás alatt találtak egy karaoke bárt, ahol Kathy kiélhette énekesi vágyait. Több tíz ember ugrált és énekelt a dalokra, és neki ez sokat jelentett, hiszen mindig ezt akarta csinálni. Amikor az Evanescence – My Immortal című számát énekelte egy pár egymásba karolt a színpad előtt és ez jó érzés volt számára. Leslie-nek is nagyon tetszett, és minden más is amit Kathy énekelt. Semmi másról nem szólt az életük, mint a bulizásról.

 

 

4. Fejezet

 

Egyedül hárman

 

Kathy és Leslie úgy döntöttek, összeházasodnak. Már két éve jegyben jártak és elkezdték komolyabban gondolni, mint valaha. Családot akartak alapítani. Nem kellett sokat próbálkozniuk 2010 januárjában gyermekük fogant, albérletbe költöztek, nyáron pedig hivatalosan is összekötötték az életüket.

 

Kathynek ez volt évek óta az eső időszak, mikor a valóságban élt. Az ég kék volt és nem szürke, az alvás tényleg alvás volt az ébrenlét pedig tényleg ébrenlét. Az alkohol miatt ugyanis sokszor nem tudott különbséget tenni köztük. Volt, hogy rémálmai voltak, aminek azt hitte, folytatása a valóság. Ugyanígy fordítva is. Ha történt vele valami egy nap, annak a folytatását álmodta tovább. Nem tudta, mi az, ami álom volt és mi az, ami tényleg megtörtént. Most pedig egyre inkább értette, mi a különbség.

 

Leslie elveszítette a jól fizető állását, mert a cége becsődölt, és csak alkalmi munkákat tudott vállalni egy régi, jó ismerősénél Wins Millerinél, a bútoriparban. Előtte is csinálta, de így rengeteggel kevesebb pénze volt, mint amennyi az építőiparban volt. Sörre persze mindig maradt. Jóval kevesebbet ivott, Kathy pedig egyáltalán nem. Nem volt neki megerőltető abbahagyni minden szenvedélyét, hiszen tudta, hogy ez csak ideiglenes, és nem is hiányzott neki. Teljesen más lett kívül-belül. Közben nagyon elkezdett ragaszkodni Leslie-hez. Nem tudni, minek hívnák ezt a „szakemberek”, de az történt, hogy Leslie birtokló lett, a szó minden értelmében, de ezt sosem mondta ki, és Kathy sem. Mivel Leslie akaratlanul folyamatosan azt sugallta Kathy felé, hogy ő legyen számára a minden, Kathy azonnal valami bűntudat félét érzett, amikor egy kicsit is „elhanyagolta” Leslie-t, sőt még akkor is, ha csak gondolt rá, hogy nélküle csináljon valamit. Konkrétan Leslie tudatalattia megfertőzte Kahyét. Nem tudott Leslie nélkül elaludni, hiányzott neki már egészségtelen módon, amikor nem volt otthon, amikor Leslie-nek épp hosszabb munkái voltak és tudott telefonálni, folyamatosan beszéltek, de Kathy nem volt teljesen boldog, mivel elvesztette azt, ami az egyetlen és pótolhatatlan volt akkor még számára: a személyisége. Észrevétlenül vált Leslie szerető rabszolgájává. Aztán a férfi egyre agresszívabb lett. Sértegette Kathy-t, lerombolta az önbizalmát. Megjegyzéseket tett a külsejére, folyton azzal „viccelődött” hogy „Biztos megcsalsz, nem én vagyok a gyerek apja” stb. de ez Kathy számára idegölő volt az idő múlása során. De még így is több volt a boldog percük együtt, mint a fezültségekkel teli, nehéz szakaszok. Aztán szeptemberben megszületett a fiuk, Richard Shoeser.

 

2010. szeptember 29.

 

„25-én megszületett a fiam. Kis Rich. Annyira pici, és édes, és annyira szeretem. Ma van az első napunk itthon. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fog aludni, mit fog csinálni, milyen lesz Vele. Majd kiderül, de úgy érzem, életem legjobb része jön most.”

 

Teltek a napok, és Kathy kezdett beleőrülni abba, hogy egész nap és egész éjjel neki kellett ugrálnia, ha Richard sírt. Egyre kevesebbet aludt, egyre feszültebb volt, és Leslie-vel is egyre rosszabb lett a kapcsolatuk, pont ezért.

 

2010. október 6.

 

„ Nem bírom már! Leslie folyton bánt. Úgy beszél velem, mint egy kutyával és nem képes megmozdulni sem éjjel. Múltkor már annyira kikészültem, hogy már az idegösszeomlás kerülgetett. Úgy keltettem fel őt sírva és idegroncsként: Leslie, segíts már, mert felakasztom magam, ő pedig még rám lett ideges. Nappal nem tudok aludni, mert Rich fent van. Éjjel alapból nem tudok aludni, de most Richie sír ezért pláne nem, és még ha hajnalban el is alszom, reggel fel kell kelnem, hogy enni csináljak Leslie-nek, amikor dolgozni megy. Fáradt vagyok, feszült vagyok, nem vagyok önmagam…”

 

Rájött, hogy nem is ezt az életet akarta. És minderre úgy, hogy Leslie más ember lett. Már nem az volt, akibe beleszeretett, akivel le akarta élni az életét. Főleg hogy inni kezdett újra. Sokat, és ráadásul agresszívvá vált. Fizikailag is bántotta Kathy-t, és mivel ő sosem hagyta magát, néhány dolog összetört mindig a lakásban. Ez sokáig tartott és sokszor megtörtént. Richard a zajoktól legtöbbször megijedt és ordítani kezdett. Kathy mindig megvigasztalta őt, és remélte, hogy Leslie a síró kisgyermeke láttán rájön, hogy nem jó, amit csinál, de mindig elintézte egy könnyes bocsánatkéréssel, és egy „soha nem fordul elő többé” ígérettel. De mindig előfordult. Újra és újra. Kathy már nem szerette Leslie-t, de az lelki terrorban tartotta. Fenyegette, már Kath sem tudta, mivel tudta ennyire megfenyegetni, de nem tudott már lépni se előre se hátra. Szabályos kényszert érzett arra, hogy neki szeretnie KELL Leslie-t, vagy legalább is nagyon úgy kell tennie, mert neki volt lelkiismeret-furdalása, ha ez nem így történt. Aztán egyre többet kezdett gondolni Eddie-re. Leslie és Eddie még mindig tartották a kapcsolatot, és ebből kifolyólag Kathy is találkozott vele. Bár Leslie jogtalanul ugyan, de mindig féltékeny volt Eddie-re. Ekkortájt kezdett e-mailezni egy barátjával Mike Wornnyk-kel, rá is féltékeny volt. (Meg mindenkire aki Kathy-hez szólt. Még Anitára is, ha néha-néha átment hozzájuk) Közben Agatha és Frank rájöttek, hogy látni akarják az „unokájukat” ezért tartották velük a kapcsolatot. Kathy legnagyobb „örömére”.

Már lassan semmi magánélete nem maradt. Eddig is csak a naplója volt, de Leslie azt is elkezdte olvasni ezért többnyire angolul vagy kódokkal írt. Ezt is kódokkal írta le, így Leslie nem tudta elolvasni:

 

2011. 05. 12.

 

„Szeretem Eddie-t. Vele akarok lenni. E-maileztünk, és arról beszélgettünk, hogy mit tudnánk egymással csinálni. Hiányzik. Hiányzik a vele töltött idő, a Dark romantika, minden, ami mi voltunk. Ő és én. Leslie sosem lesz Eddie. Ő volt életem első igazi szerelme és most is az. Sosem leszek már vele többé, de nagyon jó lenne pedig… így én már nem leszek boldog soha, talán nem is voltam az.”

Sult Pearlish, aki egykoron Leslie munkatársa volt, egyre sűrűbben találkozott a házaspárral. Jóvágású, izmos, magas, világító kék szemű, segítőkész harmincöt éves ember volt. Kathy-vel volt néhány közös témájuk… minden, ami veszélyes és/vagy illegális. Közös volt bennük továbbá a rossz házasság, a gyermekek és a zsarnok házastárs, aki jobban örül, ha a párja be van zárva. Edna-ban és Leslie-ben pedig épp ez volt a közös. Olyannyira, hogy már még mielőtt történt volna bármi Kathy és Sult közt, ők már gyártották a különböző házasságtörésről, és összeesküvésekről szóló elméleteket. Lassan eljött a nyár, a hónapok alatt csupán üzleti okokból találkoztak, de amikor eljött Kathy és Leslie házassági évfordulója, közösen megbeszélték, hogy szórakozni mennek, és majd Edna és Sheimie vigyáznak Richardra. Kathy nem szívesen engedte volna a dolgot, mert minden szempontból gyűlölte a család gyermeknevelési stílusát, de hamar úrrá lett rajta az évek óta nélkülözött szórakozás lehetőségének gondolata. Könnyes szemekkel ugyan, de ott hagyta Richardot a két nővel és a már négy másik gyermekkel (mert idő közben Sult-nak és Edna-nak született egy kisfiuk is, Sult Jr.). Elindultak hárman hogy belevessék magukat az éjszakába. Kathy most érezte évek óta, hogy szinte felhőtlenül szórakozhat, ihat, táncolhat, és azt csinálhat, amit csak szeretne. Ez persze Leslie-nek közel sem volt ínyére. Ő ugyanis bármikor kerülhetett ilyen helyzetbe, nem tudta megérteni Kathy örömét és hevességét. Pláne, hogy talán most először nem csak ő volt az asszony figyelmének középpontjában. Természetesen ezt a legprimitívebb módon kellett kimutatnia: veszekedéssel és agresszióval. Nem esett nehezére, mivel az alkohol hatására mindig dühösebb volt, mint józanul bármikor az életében. Sult józanul is kiállt az igazáért, akárcsak Kathy, utóbbi viszont ittasan még bátrabbnak és ügyesebbnek bizonyult.

 

„Ha iszom, nem vagyok agresszívabb, mint józanul, csupán megnő az adrenalin szintem, a félelemérzetem még az átlagosnál is kisebbre csökken, és a következményekbe képtelen vagyok belegondolni, amíg kizárólag a saját épségemről van szó.”

 

A veszekedést kisebb egymásnak esés követte, de Sult hamar lecsillapította Leslie-t. Mindhárman felmentek Kathyékhez. Most először nem volt otthon Richard. Az egész lakás légköre megváltozott. Kathy-t az otthon helyett inkább valami züllött emberek fészkére emlékeztette. Olyan volt ez számára, mintha a gyermekkori szobájában lenne újra, tehetetlenül, a lázadás, a kitörni vágyás, és a sivár üresség érzésével. Az érzéssel, hogy a dolgok –bármit is tesz –csak rossz irányba fognak alakulni.
Amint bementek a szobába Leslie elaludt, Sult-tal pedig a konyhába mentek. Boroztak és beszélgettek. Kathy számára lassan megtelt a helyiség törődéssel, és már nem is érezte magát annyira elveszettnek. Három órát beszélgettek, míg végül megölelték egymást. Kathy megkérdezte Sult-tól, hogy csukva van –e a szeme. Ő igennel felelt, mire Kathy azt válaszolta, ez az igaz barátság jele. Ekkor még azt is gondolta, amit mondott, de egy pillanattal később megcsókolták egymást. Soha nem érezte még így magát azelőtt. Egyszerre nagyon jól és nagyon rosszul, félve, de mindenre készen, jövőt elképzelve, de kilátástalanul, szerelmesen és szeretve. Az első gondolata az volt, hogy hibáztak. El kell, felejtsék a történteket. Sult is egyetértett ezzel, úgy búcsúztak el, hogy barátiasan megölelték egymást, valami elcsépelt hátveregetés kíséretében. Aznap reggel (pár óra múlva) elmentek Richardért. Kathy örült, hogy láthatja őt, megölelheti, le sem tette a kezéből. Mikor hazamentek, Leslie és Sult még elmentek sörözni. Kathy boldogan hagyta a dolgot, legalább kettesben maradhatott a kisfiával, és a gondolataival. Szüksége is volt rá, mert akárhányszor Sult-tal egymásra néztek, ugyanazt látták a másikban, mint az éjszaka. Leslie iránt már csak dühöt érzett, undort, és valamiféle indokolatlan sajnálatot és segíteni akarást. Ám ez utóbbi hamar elszállt, mikor Leslie este tizenegy órakor állított haza dühösen és agresszívan. Kathy nem akarta beengedni, de Leslie az ajtó berúgásával fenyegette. Volt elég baja a rendőrökkel, de akkor úgy érezte, nem tehet mást. Kihívta őket. Kimentek és „jó rendőrökhöz híven” ott is hagyták őket, miután Leslie megígérte, mellesleg elég átlátszó módon, hogy semmit nem fog csinálni. Húsz perc múlva újra ordibált a nővel, Richard felébredt rá, mire Kathy az ölébe vette, ám Leslie még akkor sem hagyta abba a dühöngést. Tört-zúzott a lakásban, mire Kathy újra a rendőröket hívta. Nem vették sietősre az utat, s miután kimértek, az összetört ruhaszárítóval, és az arról lepotyogott, földön heverő kisgyermek ruhákkal mit sem törődve újra magukra hagyták a házastársakat. Már hajnalodott. Richard elaludt a szobájában a kanapén Kathy mellett, Leslie pedig egyedül aludt a közös ágyukban. Reggel Kathy úgy döntött elmegy Agatha-ékhoz Richarddal. Ekkortájt tudta meg, hogy Frank és Agatha nem az igazi szülei, de ez volt most a legkisebb gondja.

 

„Ha két rossz között kell választani, logikusan a kevésbé rosszat választja az ember.”

 

Agatha-ék a nyári házukban voltak, másfél óra gyalogútnyira a várostól.  Leslie csodálkozott, hogy Kathy odamegy, csalódott volt, hogy most nem volt elég a „Ne haragudj, nem lesz több ilyen” monológ, és aggódott, hogy mi lesz ezután. Természetesen ezt az érzést az alkoholba kellett fojtania. Érezte, hogy hamarosan egyedül marad, és legnagyobb kétségbeesésében, részegen úgy döntött ellátogat a fent említett helyre.  Mikor megérkezett, kiabálni kezdett mindenkivel, hogy a fiát akarja, de annyira részeg volt, hogy ezt a mondatot is nehezére esett hibátlan „akcentussal” kimondani. Kathy elküldte őt enyhén szólva, majd ismét a rendőröket hívták, ám azok szokásukhoz híven semmit sem tettek. Kathy bizonygatta, hogy ismeri Leslie-t, és vissza fog jönni még ittasabban, még dühösebben, de mindhiába. Agatha és Frank is megnyugodtak, egyedül Kathy volt feszült, és minden pillanatban a telek alsó bejáratát figyelte. Nem hiába. Úgy történt, ahogy mondta. Leslie visszatért, Kathy-t próbálta bántani, miközben Richard a kezében volt, de nem sikerült neki. A lány egyetlen szabad kezével állon vágta a férjét, az elszédült, megijedt, és megütötte Agathát, majd Frank-et. Idősek voltak, és magatehetetlenek, Kathy pedig jobban el volt foglalva a síró kisfiával és a rendőrség tárcsázásával. Leslie elmenekült, de a rendőrség elkapta őt, végre először. Frank-et kórházba vitték, Agatha-t szintén megvizsgálták bizonyíték szempontjából. Kathy-n persze nem volt sérülés a bal ökle kivételével. Még aznap éjjel, a kisbaba alvási igényeivel mit sem törődve behívták Kathy-t a rendőrségre vele együtt. Leslie-t hetvenkét órára őrizetbe vették. A lány órákig ült a babával a rendőrség várótermében. Szegény Richard sírt, és nyugtalan volt, ami érthető egy ilyen nap után. A kihallgatáson a rendőr felszólította Kathy-t, hogy hallgattassa el a babát, mire az remegő kézzel azt felelte, már nem érdekli, mit akadályoz ezzel és mit nem, egy percet sem marad ott tovább. „Amit ma el tudok mondani, azt holnap is, és még hónapok múlva is el tudom majd.”  Elvitte Richardot, és Agatha-éknál töltötték az éjszakát. Eltelt három nap. Leslie harminc nap eltiltást kapott Kathy, Richard, Agatha és Frank közeléből. Ez a három nap ugyanolyan szörnyű volt Kathy számára, mint az elmúlt időszak Leslie-vel. Agatha ugyanúgy szívta Kathy vérét, ugyanúgy kikészítette, mint gyerekkorában, Frank pedig ugyanolyan csendben hallgatta. Kathy a rendőrség és az önkormányzat segítségével kapott egy önkormányzati lakást, egy lepukkant üres lakást, a körülményekre tekintettel a harmadik napon. Kathy egy barátja Solte Birds segített a költözködésben. Hamar bebútorozták a lakást, minden a lányé volt, amit az előző lakásból elhoztak. Tudta, hogy még ezernyi felújítás és barkácsolás várja majd, de még tetszett is neki ez a fajta kihívás. Solte még egy ideig vele maradt, az éjszakát is nála töltötte, amit Richard szerencsére a nyugodt körülmények között végre újra átaludt. Vitt neki enni kenyeret és szalonnát, egy-két ganját, szörpöt. Végig beszélgették az éjszakát, Kathy mesélt neki Sult-ról, és arról az éjszakáról, amikor beleszeretett. Solte azt tanácsolta, hívja fel őt, és beszéljék meg, hogy van –e jövőjük. A lány feleslegesnek tartotta, de hallgatott rá. Másnap felhívta. Sult átment hozzá még aznap este, és rájöttek, hogy bár nincs közös jövőjük, kiélvezhetik az órákat, amiket együtt tölthetnek. De csak Leslie volt távol tartva, az anyja sem, és Ednáék sem. Folyton zaklatták Kathy-t, és mindenfélével fenyegették őt. Edna folyton kutakodott Sult után, így a Kathy-vel való közös ügyeiről is tudott, ami Kathy-re nem vetett volna jó színt a rendőrség felől. Nem kockáztathatott Richard miatt, annyit tehetett, hogy igyekezte elkerülni őket. Mivel Leslie már nem volt ott, Anita és Julian újra látogathatta Kathy-t. Mike is meglátogatta őt néhányszor. Egy húsz kilométerre lévő kis falucskában, Grandhigh-ban lakott, de elég szegényes körülmények között

Oldal: My Note sztori 1. rész
My Note - © 2008 - 2024 - kyrasnake.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat