2013. november 26.

Szombaton Iron Maidnem (Iron Maiden Tribute) koncerten voltam. Szombaton volt Chris születésnapja is. Csináltam neki egy rajzot, de aztán nem foglalkoztam vele tovább. Az este hatalmas volt.. nagyon jól éreztem magam, at leszámítva, hogy bár az alkoholtól lettem volna inkább szarul, azt még elfogadtam volna. De már mikor leértünk, mindenem fájt, bár igyekeztem vele nem foglalkozni, az egy órás folyamatos tombolás után már nem bírtam megmaradni. Kiértünk a szórakozó hely elé, és elfeküdtem egy fém asztalon.. hulla voltam. <--- Ez meg egy poén akart lenni. Na, de tényleg fém asztalon feküdtem, mert kint elég sok van, de nagyon is éltem.. éltem, mivel éreztem fájdalmat. Nem is keveset és nem is kevés helyen, de ennek ellenére tényleg király volt. Ez volt az előszó. Most jön a történet.
Van egy srác, akit már az Oldmansmine-ba költözésem környékén megismertem, a neve Bean Byrenee, aki basszusgitáros, ott van Ben barátja, akivel kifejezetten jóban lettem, Mark, aki szintén basszusgitáros, ugye ott van Adam, maga Ben is, a két gitáros, hát megfogtam őket és betettem egy Facebookos csoportba. Közben beszélgettem Michael-lel, akinek ecsetelgettem éppen, hogy nem találok jó együttes nevet.. mondtam, hogy K betűset akarok, mert körülvesznek a k betűk... azt mondta, legyen K23.. Hát legyen!! A 23-as szám, mióta láttam a filmet, az én életemben is ott van, + már előtte is ott volt.. volt egy rajzom..egy sas. A szárnyába volt írva. Így ez lesz.. ez lett. Már csak dobos kell..
Hát így jutunk vissza a szombatra. Mert aznap találkoztunk Ben ismerőseivel, Daniel (Fox) Heit-tel, és a barátjával, Marc Wolf-fal. Ekkor még talán éjfél sem volt, és reggel hatkor tudtam meg, hogy mindketten dobosok. Így már nincs más hátra, mint fogni ezt a sok embert, és összehívni egy próbára. Ott majd kiderül, ki lesz a másik gitáos, a dobos, és a basszer.. Ez majd attól függ, kinek mi tetszik. Hogyha személyiségileg nézem, azt mondanám, hogy Adam, Mark és Fox, de persze nem ez fog dönteni.. pedig jó kis banda lenne ebből a felállásból :) Tényleg Együttes lennénk.. de már így is érzek valamit. Meglátom/kimondom magamban a 'K23' szót és úgy érzem szerelmes vagyok.. Ha minden jól megy (sosem megy minden jól)... ha nem megy jólminden, akkor is életem értelme lesz ez az együttes..
Vége. (..vagy inkább kezdődik...)

 

2013. November 30. 

 

Elegem van mindenkiből és mindenből. Utálok élni,  megint ott tartunk, hogy nem jön össze semmi.. nem is ez zavar..ehhez már hozzászoktam. Az borít ki ennyire, hogy senkit nem érdekel,  akit kéne.  Ma lett volna a közös próbánk/zeneírásunk, és senki még csak meg sem kérdezte,  mi lesz/mi történt,  hogy nem jelentkezem. Szeretem az embereket.. a saját együttesem leszar. Tegnap elmentünk Bennel, Daniellel és Marccal bulizni. Bár ne mentem volna. Én semmi mást nem akartam,  csak jól érezni magam. Volt is egy rész,  ami jó volt, de aztán.. balhé, verekedés, veszekedés,  és megint én vagyok mindenért a hibás,  mikor gyakorlatilag közöm sem volt hozzá. És elérkeztünk ahhoz a részhez,  amikor nem tudom, hol fogok felkelni holnap, amikor semmi sem biztos, és nem szeret szinte senki. Ben és Frank összevetek.. mert nem mentünk "haza időben". NEM VAGYOK AZ ANYJA, NEM KELLENE EZT CSINÁLNOM!! Ha valamikor valakit megvédek, ha egyszer valakire vigyázok,  az onnantól kezdve elvárás lesz.. Ezért nem csinálom tovább.  Tegnap ugy volt, hogy csak egyedül megyek, mert Ben aludt, amikor elindultam. Később hívott fel, hogy jön ő is.. egyedül kellett volna mennem. Abból nem lett volna gond. Ott lehettem volna a koncerten és ha lett is volna akármilyen balhé, legalábbab nem kellett volna egy órán keresztül azzal foglalkoznom, hogy kiálljak valakiért.. jobban mindva: helyett. Lehet,  hogy most nekem lenne piros a bal szemem.. de én még örülnék is neki. Örülnék, hogy ha el is mesélem, mi történt, röhögve tenném és nem összetörve, idegileg kikészülve, ok nélkül b@szogatva, és nem félve attól, hogy megint nem lesz sem otthonom,  sem családom, sem társam, sem életem. Bár az most se nagyon van. A helyzet az,  hogy meg akarok halni. Frank meg.. nem fogom tudni neki elmagyarázni, hogy nem azért járkálok el, mert amúgy semmi társaságom nincs, bezárva érzem magam,  egyedül, szeretet hiányom van, esemény hiányom is van és NEM SZERETEK ÉJSZAKA ALUDNI!! Nem azért, mert "depressziós vagyok", nem azért,  mert rosszul érzem magam,  hanem azért mert akkor vagyok boldog.  Ezt mindenki tudja, aki igazán ismer. De azt hiszem senki nem ismer (tkv). A másik meg,  hogy folyton azt hiszi, hogy az, hoyg elmengyünk valahova, azt is jelenti,  hogy részegen fetrengünk a földön.. Great. Nekem rég nem ez a bulizás.. Haragszom -e? Nem. Én vagyok itt útban,  egyedül én.  Megszoktam, hogy semmi nem jön össze,  szerencsétlen vagyok, egy rakás szar.. mint az életem. A legfontosabb dolog sem sikerült.. nem is fog. És ha én befejezem a zenélést, akoor mindent abbahagyok. A légzést, a vérkeringést, a mozgást és mindent,  amit egy élőlény tesz. Ennyi voltam.. ~I LOVE YOU MEN!!~ 

2013. 12. 07.

Reggel van, hat óra múlt. Az elmúlt két hétben elképesztő dolgok történtek velem, mind jó, mind rossz értelemben. A jóval kezdem. Sokat találkoztunk Daniel-lel a legutóbbi óta. Beszélgettünk rengeteget. Teljesen egyformák vagyunk. Elmondhatatlan, hogy mennyire a lelki társam. Eddig nem volt dolog, amiben ne értettünk volna egyet. És ugyanúgy élünk. Egyszerre alszunk, egy időben vagyunk ébren, ugyanazt szeretjük és ugyanazt nem. Mindketten a tömeg tipikus ellentétei vagyunk és egymás hihetetlenül egyező képmásai. Azóta még ketten is voltunk kint kétszer is sétálni. Hosszú, hosszú órákig. Ő az egyetlen lelki társam a földön, úgy érzem. Olyan a kapcsolatunk, amit leírni nem tudok szavakkal. Hihetetlen. Több mindennél. Minden legjobb barátnál, minden kapcsolatnál, mindennél egy szinttel feljebb van. Földön túli és tökéletes. A rossz pedig: Ben-nel minden rosszabb, mint volt. Már nem törődik velem.  Egyszerűen.. közönséges. Minden lehetséges és lehetetlen dologba beleköt, bunkón beszél velem, nem tud megölelni, anélkül hogy ne fingana, vagy ne szólna be valami sértőt, ami szerinte vicces. Ha rossz kedvem van, nem vígaztal, hanem ellenérveket sorakoztat, vagy idióta emo-nak nevez és gúnyolódik az érzéseimen. Frank-kel is, az én meglátásom szerint rosszabb a kapcsolatuk. Tegnap két órán keresztül veszekedtek kint a konyhában. Igyekeztem nem odafigyelni és mindenféle zenét hallgattam a fejemben és "maxra tekertem a hangerőt". Aztán végre lementünk. Lementünk a szokásos szórakozóhelyre ahová szoktunk. Egy hete egy srác behúzott ott neki. Most pedig félt, hogy megint ott lesz és megint balhé lesz. De lementünk. Dan-nel együtt. Úgy volt, hogy Marc is jön, de végül mégsem jött. Ben már az úton odafelé lerágta az idegeimet de igyekeztem mélyeket lélegezni és nem törődni vele. De folyamatosan bunkó volt és tíz percet nem bírt ki úgy, hogy ne sértsen meg, vagy ne kössön bele valamelyik szavamba. Aztán éjfél felé feljöttünk. Itt folytatta. De annyira, hogy nem bírtam ki. A hajamat téptem és nem tudtam hogy őt akarom -e jobban megölni vagy magamat. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Nem bírtam volna sírni. Már ordítva sem. Ez egy rosszabb fokozat. A "csendes megsemmisülés". Amikor olyan, mintha belül a lelkem, a szívem, az agyam egyszerre akarna szétrobbani, de nem bírok szólni. Minden végtagomban érzem a feszültséget, ütnék, de nem értem miért, nincs erőm, nincs semmi, csak a leírhatatlan feszültség. Itt hagytam. Ő pedig írt Daniel-nek. Leírta neki,hogy otthagytam. Mire ő azonnal felöltözött, és elment otthonról. Én addig lementem vissza a szórakozóhelyre és próbáltam telefont, vagy pénzt szerezni telefonra. És ekkor Dan felhívott. A közeli tónál találkoztunk. Elmondtam neki, mi történt még, hogy mit érzek..és tudta. És tudott mindent. Azt is tudta, hogy mit tegyen. Nem szólt semmit, csak átölelt és nem engedett el. Simogatta a hátam és a hajam. Ez a szótlanság, ez a néma vígasztalás az egyetlen dolog, amitől megnyugszom. És még csak mondanom sem kellett. Sétáltunk pár kört, és közben beszélgettünk. Végig fogtuk egymás kezét, így még annyira sem éreztem magam egyedül, mint egyébként. Ezt sem kellett mondanom. Mindig mindenkinek fogtam a kezét az utcán, ha féltem, fáztam, szomorú voltam, vagy magányosnak, kicsinek éreztem magam. És tudta. Sétáltunk és egyszer csak megálltunk. Megláttunk a tó fölött egy sárgás-vöröses fényt az égen. Jött felénk, át a tavon, amíg oda nem ért hozzánk a szúrós, fagyos hó és jégzápor. A semmiből jött a vihar. Elindultunk, és az arcunkba fújta a szél a jeget. Tíz másodpercnek sem kellett eltelnie és az egséz ruhánk, hajunk, arcunk fehérvolt és fagyott. Mentünk, de messze voltunk minden zárt helytől, és csak fújt a szél, hatalmas erővel. Nem bírtuk tovább az út felénél. Megálltunk és azt hittük, ott fogunk meghalni. Fájt a keze, nekem meg az arcom. Levettem magamról a kabátját és rátettem, mire ő a fejére húzta és odahúzott engem is. Ott álltunk, szorosan, egymással szemben szorongattam a jéggé fagyott kezét és remegtünk, miközben a hátamra fújta  szél a jeget. A pulóvereink és a nadrágunk is átázott, sehol egy száraz rész nemvolt rajtunk. Mindketten tornacipőben és pulóverben egy kabáttal a fejünk tetején. Elkezdett megolvasni a hajamon a jég. Az arcomon is, és csorgottlefelé. Már nem fáztam. Tíz percig tartottam "melegen" magunkat, aztán újra remegni kezdtünk. De fáztam már jobban is az életben, az biztos. A kabát tetején hangosan kopogott a jég, már nem voltunk teljesen magunknál, mikor egyszer csak ránk jött az indulhatnék. Tudtuk, hogy most már képesek vagyunk elérni a bárig. Elindultunk és hihetetlenül végigszenvedtük az utat. Csurom havasan beléptünk a bárba. Nem néztek akkorát, mint amire számítottunk, de talán jobb is, hogy nem tudták, mit éltünk át odakinn a viharban. Felmentünk az emeletre és megöleltük egymást. Aztán nevettünk. Jól éreztük magunkat, bármennyire is lehetetlenük hangzik. Egy nagyon rossz nap tökéletes vége volt ez. Erre mondom: semmilyen kapcsolat, semmilyen barátság, szrelem, családi kötelék, akármi, nem ér ennyit. Ez valami más. Az igazi szavak nélküli egyetértés, és ez nem mehet tönkre, mint egy kapcsolat. Ezt senki nem veheti el tőlünk.
Most pedig hazajöttem. Ben dolgozik. Majd jön. Nem tudom, meg tudjuk -e ezt beszélni, de ha nem, hát nem. Én nem idegesítem tovább magam, mert a végén tényleg vagy kitépem szálanként a hajam, vagy kinyírom magam valami nagyon extrém módon... vagy is-is.
Bye.



2013. 12. 08.

Ben-nel vége, az életemnek még nincs. Jobb is így... Heather és Frank ismételten hiányoznak, de már nem azon az elviselhetetlen módon, hanem mintha tényleg a szüleimtől költöztem volna el.. És nem megyek már vissza..Ez viszont nagyon elszomorít. Mármint tudom, hogy végleg vége, annak az életnek is vége, és most vagy elkezdődik valami új korszak, vagy nem tudom. Én mindenesetre hétfőn megyek a fővárosba. Zenélni akarok. Felmegyek az aluljáróba stoppal, ahogy szoktam, és zenélek. Nem tudom mi lesz még, de valami úgy is.


2013. 12. 10.

Királyság... ez életem egyik legosszabb napja.
Reggel elmentem Heather-höz a munkahelyére, ahogy szoktam, de nagyon korán volt még, és nem tudott kijönni velem..Azért mentem el olyan korán, mert Stephen Glassy-nél lakik egy közös, régi ismerősünk is. Régen jóban voltunk.. Aztán történt valami. Valamitől nagyon nagyon nem szeret engem. És nem tudom, hogy miért. De engem is feszélyez. Nem vagyunk már jóban.. nagyon nem. Azonnal tudtam: Vagy ő, vagy én. És ezesetben ez mindenképp én.. Ja, nincs otthonom. Hurrá.
Voltam ma a fővárosban zenélni.. stoppal, szokás szerint. Az odaút jó volt, de:
Felértem. Egy buszvégállomáson álltam neki gitározni.. Órákig játszottam, közben lefagytak az ujjaim. Annyi aprópénzt kaptam, amiből egy kenyeret sem tudtam volna megvenni. Fájt az ujjam. Bementem melegedni a váróba, és akkor... Emberek voltak. Sokan. Megijedtem. Ott álltam a tömeg közepén és nem bírtam megmozdulni. Mindegy, utána sikerült. Elmúlt..
Elindultam hazafelé és eltévedtem, fájt a lábam, elfáradtam és azt sem tudtam, hogyan jutok haza. Halálfélelmem volt a soksávos utakon, ahol szó szerint elfogyott az út a lábam alatt..az a hely olyan, hogy nem hogy mind az ötre, de még a hatodik érzékre is szükség van az életben maradáshoz. Minden stoppos rémálma.. A főváros..Gyűlölöm. Az ottani embereket is. Senki nem akart engem hazavinni.. féltem, fáztam, fájtam, egyedül voltam, és még csak nem is gyújtottam rá.. Reggel óta volt nálam egy szál cigi. Nem szívtam el, mert Dan-nel akartam. El is szívtuk, mikor találkoztunk, de előtte még haza kellett érnem. Nagyon szenvedtem. Nem akarok odamenni többé. Nagyon nehezen hazaértem, pont addigra értem a városba, mire besötétedett. Messze voltam még a háztól, ahol "élek". És majd folytatom. Csak már gépezni sem tudok, mert..áh..hagyjuk.

Oldal: Egy zenész naplója. part 2.
My Note - © 2008 - 2024 - kyrasnake.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat